Szilveszteri versek gyerekeknek és felnőtteknek

Szilveszteri versek gyerekeknek és felnőtteknek, 25 szép, elgondolkodtató, vidám szilveszteri vers magyar költőktől.

Szilveszteri versek gyerekeknek

Sarkady Sándor: Újévi mókázó

Rontom-bontom, haragszom,

Újévre én azt mondom:

Ne legyen jó napja több,

Csak háromszázhatvanöt!

Osvát Erzsébet: Jókedvű köszöntő

Tele a tarisznyám

tréfával, jókedvvel.

Csombékot kötök rá,

hogy el ne szökhessen.

Az új esztendőre

tartogatom kincsem.

Aki búval bélelt,

annak adok ingyen.

Gyertek, ti kesergők,

ez mind a tiétek.

Jószívvel kínálom,

itt van hát, vigyétek!

Marad magamnak is,

nektek is jut bőven.

Legyen jó kedvetek

az új esztendőben!

Tóthárpád Ferenc: Vége az évnek

Vége az évnek maholnap!
Házainkra,
kertjeinkre,
hegyeinkre,
berkeinkre
hó-puha árnyak hajolnak.

Elkel a sapka, a kesztyű, a sál,
s hótaposó kiscsizma!
Búsul az Óév, ropja az új:
nincs neki még más dolga.

S itt az utolsó perce az évnek,
trombita sípol, szól a gitár,
száz tűzijáték gyúl fel az égen,
zúzmara-flittert szór január.

Tóthárpád Ferenc: Kívánok hát…

A kályhába meleget,

körétek sok gyereket!

Megérdemelt kenyeret,

pénzzel rakott szekeret!

Eljövendő években

megértést az útra!

Bú s a bánat ugorjon

a legmélyebb kútba!

Egészséget, nyugalmat,

örömre sok alkalmat!

Házatoknak a béke

legyen mindig vendége!

Sarkady Sándor: Újévi köszöntő

Komámuram bújjék be!

Mi jót hozott újévre?

Komatálat, bablencsét,

Kívánok jó szerencsét.

Cifra csizmát, cifra szűrt,

Teli pincét, teli csűrt,

Fehér cipót, piros bort,

Decemberi disznótort.

Rámás csizmát, kalapot

Tizenhárom malacot

Ezer tyúkot, búbosat

Egy bukszát, de púposat.

Almát, körtét, potyogóst

Libát, kacsát, totyogóst

Lova járjon csikóval

Borát mérje akóval.

Bokrosodjék kalásza

Gangosodjék a háza

Százesztendős korában

Tűz égjen a pipába.

Tóthárpád Ferenc: Isten áldja, Szilveszter!

Adjon Isten, Szilveszter!

Én vagyok az Újév.

Kötözködni nincs kedvem,

vár egy csodás új év.

Nyugodjon csak, ahol van,

vigadjon magába’!

Még egy kicsit maradhat,

aztán: Isten áldja!

Gyarapodik teendőnk,

s ma lesz majd a holnap.

Türelmetlen sorban áll

a tizenkét hónap.

Hallgassa csak! Az éjfél

átköszön a mába.

Elbúcsúzik az óév

végre-valahára.

Adjon Isten minden jót

Ez új esztendőben:

Jobb időt, mint tavaly volt,

Ez új esztendőben;

Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,

Jó termést és jó vásárt

Ez új esztendőben;

Adjon Isten minden jót

Ez új esztendőben:

Zsíros esőt, kövér hót,

Ez új esztendőben;

Bő aratást, szüretet,

Egészséget, jó kedvet

Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót

Ez új esztendőben:

Drága jó bort, olcsó sót

Ez új esztendőben;

Jó kenyeret, szalonnát

Tizenkét hónapon át

Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót

Ez új esztendőben:

Vegye el mind a nem jót,

Ez új esztendőben;

Mitől félünk, mentsen meg,

Amit várunk, legyen meg,

Ez új esztendőben!

Weöres Sándor: Újévi köszöntő

Pulyka melle, malac körme

liba lába, csőre –

Mit kívánjak mindnyájunknak

az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,

tiszta nyakat, mancsot

nyárra labdát, fürdőruhát,

télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,

hóvirág harangját,

őszre fehér új kenyeret,

diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,

ördögbőr nadrágot,

a lányoknak tűt és cérnát,

ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,

ünnepre parádét,

kéményfüstben disznósonkát,

zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,

gurgulázó gégét,

vedd az éneket a szádba,

ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,

mint vízzel a teknő,

mint negyvennyolc kecske lába

százkilencvenkettő.

Szilveszteri versek felnőtteknek

Szuhanics Albert: Újra Szilveszter van

Újra Szilveszter van, hogy telik az idő,
az utolsó nap és utolsó óra jő!
Utolsó órának legutolsó perce,
ez is fel van osztva hatvan másodpercre.

Már Himnuszt éneklünk, s minden tovább halad,
van ami megújul, van ami megmarad.
Szemmel nem látható semmilyen változás,
de az ember érzi, ez új év, nem vitás.

Nem tudja a madár, emlős, hüllő, növény,
sem a kicsiny bogár, az örökzöld sövény:
az idő nyakláncán egy gyöngyszem minden év,
tanulva, dolgozva átküzdve a miénk.

Csak az ember érzi, Szilveszter oly ünnep,
mikor feltölthetjük testünket, lelkünket.
Kell ez a lazaság, engedjük el magunk,
mert itt van az új év, s jó ha fittek vagyunk!

Miklós Tibor: Különös szilveszter

Szilveszter éjjel, ülünk egy széken, kettesben úgy, mint rég,
A szemedet nézem s hirtelen érzem, felszáll velünk a szék,

Kirepül az ablakon, átsuhan a városon,
Vigyázok, hogy el ne szédülj, átölel karom.
Részegek a csillagok, pezsgőt iszik fenn a hold,
Álmos, öreg felhők között furcsán imbolyog.

Különös Szilveszter, köszön egy hóember,
Utánunk néz, míg száll velünk a bűvös szék,
Különös szilveszter, táncol a hóember,
Akár egy filmben, felvillan sok furcsa kép.

Egy rozoga házban, rózsaszín kádban, kék asszony énekel,
Százéves kútnál vidéki kislány kéri, hogy vegyük fel,

Keresztül a városon benézünk sok ablakon,
Vigyázok, hogy el ne szédülj, átölel karom.
Részegek a csillagok, pezsgőt iszik fenn a hold,
Álmos, öreg felhők között furcsán imbolyog.

Különös Szilveszter, köszön egy hóember,
Utánunk néz, míg száll velünk a bűvös szék,
Különös szilveszter, táncol a hóember,
Akár egy filmben, felvillan sok furcsa kép.

Fülöp Áron: Szilveszter éjjelen

Egy galy, mely elaszott, egy lomb, mely lesárgult
Az örök vén fáról ujolag aláhullt,
Tán hogy mi fakasztá, tán hogy mi növelte,
Tehetetlen gyásszal gyászoljon felette!

Megdöbben a múló, a halandó véges:
Lám a végtelen is veszíteni képes!
S hajh, mi sírját abból egy paránynak ássa:
Útja az egésznek ama nagy múlásra.

S mintha átnyilalna egy kín eget, földet,
Hallatszanék jajja világnak, időnek,
Ama kiterjesztett erősség remegne,
S az enyészet állna gúnyosan nevetve.

De hahotán, jajjon által egy hang rezdül:
Hatalmam a sugár a teremtő mennybül,
Lényem örök nagyság szeretetben, hitben,
Urad vagyok múlás – kinek nevem Isten.

S az idő sírjára mennyei fény árad,
Újabb lombja sarjad az örök vén fának,
Mélység és magasság alleluját harsog –
Csak az enyészet ölt kétségb’esett arcot!

Vargha Gyula: Szilveszter éjszakáján

A harcos őrt áll fagyos éjszakán,
Az újév napja: végső napja tán.

Akit gyötörnek roncsolt, rút sebek,
Jajgat a kíntól, vagy imát rebeg.

Ez fájó lelkét most lehelte ki. –
Adjon az Úr csöndes nyugvást neki.

Szibériában a szegény fogoly
Megtörve sóhajt, vagy tán haldokol.

Az özvegy sír, nyög a beteg gyerek,
Hideg vackán az ínség didereg.

De töltögetve telt palack borát,
Kacagnak, isznak a víg cimborák.

Arany János: Év utolján

Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.

Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kivánok jó utat s jó egészséget. –

Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: „csütörtök, péntek”,
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.

Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.

Bálint György: Jazz-band a szilveszter éjszakában

Testvér, most szól a jazz
És nem hagy aludni a vackodon,
Most bőg a szakszofón
Mint szerelmes elefánt,
Most pezsgővé folyik és táncba vibrál
És nők mellén selyemmé símul
A véred és izmod és ellopott
Reményed;
Testvér, most szól a jazz,
Most színes üvegkúpok csilingelnek
És illatos fények surrannak,
Mint a macskák
És a hold belefulladt a holnap reggelbe
A hegyek mögött;
Testvér, most szól a jazz
És az éjjeli munkás aranyakat küld
Frakkos gazdája asztalára, akit nem is ismer,
Most bőg a szakszofón
És üresen hallgató
Fekete mélységekbe cikkázik bele a tánc
És egy éhen döglött ló égre meredő
Négy lába árnyékot hullat a vakító abroszokra;
Testvér, most szól a jazz
És korog a gyomrod:
Mingyárt reggel lesz,
Ez a világ a legjobb világ,
És egy óra mulva néhány törekvő fiatalember,
Hogy el ne késsen, már jóelőre
Boldog újévet fog kívánni az Úristennek.

Nagy Imre: Év’ utoján

Ismét leboronga egy évi idő,
Gyors napjaival soha vissza se jő.
Gyors napja, miként fejedelmi madár,
Csattogva odább kél és tova jár.
Még egyszer óh szép nap az isten’ egén!
Nézz vissza mosolygva az ég’ üregén.
Hozd vissza repítve a’ múlt’ idejét,
Ringass kebelünkre hőn édeni kéjt.
Lágy alkonyatodban az esti vidék –
Mint tűz szerelemben a’ csók’ heve – ég.
‘S míg arczod az éjjel’ ölébe borúl,
Tűkör ragyog a’ víz’ hullámairúl.
Üdv messze vonúló futásaidért,
Fény ‘s hála kisérje az égi vezért.
‘S míg fény lebeg arczaid’ alkonyatán,
Ifjudva derűlj hosszu évek után.

Emőd Tamás: Szilveszter

A város alvó szive úgy üt,
Mint egy öreg, zenélő óra,
Csukott csárdák ablaka csillan
És fény szitál a téli hóra:
Miatyánk légy velünk.

A ködön át lompos, nagy árnyék
Surran sötéten, suhog lustán –
Urak, úrfiak, lump diákok,
Éjféli szél kószál az utcán;
Miatyánk légy velünk.

Holdas fény hull a ház falára.
Kong egy harang. Mivégre kongat?
Ma éjjel éber minden élet,
Holnap szomorú lesz a szombat:
Miatyánk légy velünk.

Tavaly, ki tudja, hol mulattunk?
Tavaly, ki tudja, kit szerettünk?
Keresztet vet a kassza hölgye,
Fakó füst szárnya leng felettünk…
Miatyánk légy velünk.

Tavalyi bor, tavalyi mámor
Kifogy lassacskán, búsan, békén,
Vörös lámpák és sárga lángok
Lobognak lenn az utca mélyén –
Miatyánk légy velünk.

Fülöp Áron: Szilveszter-éjjelen

Egy galy, mely elaszott, egy lomb, mely lesárgult
Az örök vén fáról ujolag aláhullt,
Tán hogy mi fakasztá, tán hogy mi növelte,
Tehetetlen gyásszal gyászoljon felette!

Megdöbben a múló, a halandó véges:
Lám a végtelen is veszíteni képes!
S hajh, mi sírját abból egy paránynak ássa:
Útja az egésznek ama nagy múlásra.

S mintha átnyilalna egy kín eget, földet,
Hallatszanék jajja világnak, időnek,
Ama kiterjesztett erősség remegne,
S az enyészet állna gúnyosan nevetve.

De hahotán, jajjon által egy hang rezdül:
Hatalmam a sugár a teremtő mennybül,
Lényem örök nagyság szeretetben, hitben,
Urad vagyok múlás – kinek nevem Isten.

S az idő sírjára mennyei fény árad,
Újabb lombja sarjad az örök vén fának,
Mélység és magasság alleluját harsog –
Csak az enyészet ölt kétségb’esett arcot!

Bárd Miklós: Szilveszter

A hosszú éjet egyedül virasztom,
A meleg fészken szunnyad gyermek, asszony;
Künn csikorog, szikrázik a holdfénybe
Havas Szilveszter metsző, tiszta éje.

Alvók közt ébren egyedül vagyok,
S az égen ti, mosolygó csillagok
Térségein a kéklő végtelennek…
De én ez éjt nem csillagon merengek.

Elűl a vágyban emésztő gyönyör,
Mely tépett szárnynyal végtelenbe tör!
Hiú remények, lehetetlen álmok, –
A csend megihlet és magamba szállok.

Magamba szállok… Édes Istenem,
Milyen hívságos minden idelenn!
Mint hajt az élet, száll a perez, az óra,
És mily keveset fordítunk mi jóra!

A jóra, mit az égi kegyelem
Örök munkául hagyott idelenn,
Hogy e göröngyön küzdelmes tusába
Emelne annak égi származása.

A jóra, a mely titkon áldozó,
Szívből fakadva lesz áldást hozó,
Mely részt követel a mások bajából
És véle csak jó angyalodnak számol.

Szomoru lesz, a ki magába száll;
De lelke édes enyhűlést talál,
Míg gyónva tisztul, s foltja egyre gyérebb,
Ha törödelmed bűneidhez méred.

Kevés erénynyel, hívságban dúsan
Éltem ez évet, – Te tudod, Uram! –
Jóságod óvott meg, hogy rossz ne érjen,
A jót magamnak tudtam be kevélyen.

Tulon becsültem magamat nagyon,
Vágyakkal csüngtem egy szép csillagon,
Hogy majd elérem – mit száz jobb nem ér el, –
Az ember-elme gőgje égig ér fel.

Oh balga szív! oh hívságos erény!
Csak azt szerettem, a mi az enyém. –
A szív önzésén sose győz az ember,
Csak az “enyémért” villog itt a fegyver.

Ha bú, öröm, csak az enyém legyen,
Az én világom, az én mindenem
De a ki áldoz neje, gyermekének
Eleget tett-e már, Uram, tenéked?

Oh, ez-e az az édes szeretet,
Mit szent fiad a hegyen hirdetett,
Hogy mindeneket egyesítve benne,
Szent örökségül szállna mindenekre?

Ez-e a jóság, mely enyhít, segít
És kötözi a világ sebeit?
Könnyeket szárít, melynek sírja tenger…
Oly rideg, önző, hívságos az ember!

Ha nem sújtana engem is a vád
Szavamat, Uram, tán meghallanád.
Lelkembe most a szeretet világol,
Aggódva kérdem: mi lesz a világgal?

A te szerelmed ég csak vég nekűl,
A te jóságod tart meg egyedűl!
Ki birna más a kitörő viharral?
A szívek telvék bosszúval, haraggal.

Mit szeretetünk el nem ringatott,
Az ős gyűlölség, lappangva szított
Vak indulattal, megjósolja vesztünk,
Mert jóságunkkal le nem fegyvereztük.

S míg itt a háborgó Vulkán felett
Mi hivalkodva sértjük az eget,
A nyomor kilép szennyes hajlokából
És szíved előtt, óh Uram, bevádol!

Mi lesz a sorsunk? mit hoz a jövő?
Ne légy te jósa, bús töprenkedő!
Hívságos ember, ne küzdj végzeteddel,
Törvényt az Ur lát, akaratja rendel.

És Ő szövi az ember-végzetet
Abból, mit itt az ember végezett.
Nem jobb-e Uram, megnyugodva ebbe,
Letenni sorsunk a te szent kezedbe?

Soká borongtam, ím az óra üt.
Isten nevében, béke mindenütt
Oh jőjj Uram és kezdd velünk az évet,
Hogy majd ne érne panaszok közt véget.

Bő áldásoddal szállj le mi közénk,
És oszdd ki a te szent szived szerént.
Szűkölködő ma mind csak téged áldjon,
A hívságos, mint én, magába szálljon.

Kinek szívében nincsen szeretet,
Oh tedd szivére áldott kezedet!
S kinek szemétől mélység mit se rejt el,
Szelíden bánj a háborgó vizekkel.

És keresd fel a néma szenvedőt,
Keresd fel Uram legelőször őt;
S mit esdve itt a jók imába szőnek,
Szelíd szavakkal nyújtsd a szenvedőnek.

Jöjj mi Urunk! a béke jő veled!
Töltsön be minket a te szellemed.
Oh adj minékünk egy kis jó világot! –
Halottainknak békés, csendes álmot.

Petőfi Sándor: Szilveszter éje 1847-ben

Hej, vannnak ma számadások!
Háziasszony, házigazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.

Vizsgálják a pénzes erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Mellyel azt a pénzt szerezték.

Feleségem, lásd, milyen jó,
Hogy minékünk nincsen pénzünk:
Nem piszkoljuk be kezünket,
S nem csorog a verítékünk.

Amazoknak a ládáik,
Minekünk szíveink telvék…
Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!

Még csak egymagam valék
Tavaly ilyentájban,
Az idén már kettecskén
Vagyunk a szobában.

Furcsa lesz, ha már ez egy
Darabig majd így mén:
Esztendőre hármacskán,
Azután négyecskén.

De félre, félre a tréfával,
Hisz beteg mellett állunk;
Beteg, haldoklik az esztendő,
Ez a mi drága kedves jóbarátunk…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Ő adta össze kezeinket,
Válhatlanúl, örökre,
Ő szállitá föl lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett örömekre…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az a kevés bú, mit koronként
Szivünkre rácseppente,
Nem keseríté boldogságunk,
Sőt azt még sokkal édesebbé tette…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Haldoklik ő, már csak néhány halk
Szívdobbanás van hátra,
S az örök éj borúl e szemre,
Mely boldogságunk hajnalfényét látta…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az esztendőnek a halála
Oly ünnepélyes egy halál!
Ilyenkor minden jobb halandó
Elzárkozik, magába száll,

S nem hogy barátnak, hanem még az
Ellenségnek is megbocsát,
És ez valóban nagyszerű, szép;
De én is így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgalélek,
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?… nem, sohasem!

Az isten ítélőszékénél,
Még ott sem mondok egyebet:
“Hogysem ezeknek megbocsássak,
Inkább elkárhozott legyek!”

Ady Endre: Boldog új évet

Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.

Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Katona József: Új esztendőre

Vidám elme
te! szerelme
az örökös tavasznak –
csend és béke
egy gyermeke,
kinél búk s ürmök asznak!

A szerencse
folyton öntse
rózsáit öszvényeden,
elégedés
vezéred, és
légyen köröd egy Éden.

Minden reggel
víg sereggel
játsszon a Nap súgára
(mosolyogva
lépbe fogva)
Arcád diadalmára. –

S Neked intsen
báj-bilincsen
jőve az Alkonyodat
végső fénye,
hogy rabkénye
készítse meg álmodat.

És ha majdan
e Kor hajdan-
korrá változik – midőn
Élet s Halál
számot talál
vetni a hosszú időn:

Akkor, Kedves,
vedd jól, nedves
szememböl, végtisztemet;
Ott örökké
légy Élőké;
bár itt egy hant eltemet!!!

Tompa Mihály: Búcsú az óévtől

Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csinyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva a viradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, – s az ócska naptárt.

A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára;
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára;
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sirásó- meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.

Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom;
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon;
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög és – poéta.

A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó;
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó;
Vig szüret volt, kádra szürtük.
Annyi volt a drága lőre, –
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!

S az év végre megbolondúlt,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.
Az elkinzott földnek akkor
Hozott nyiló szép virágot; –
Rámosolyghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!

És a bölcsre rosz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon;
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elél hóltig;
Hirrel gyujt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.

A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának;
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm-fűvel borogassák.

S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekkép, –
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva…
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.

No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennök,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot;
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!

Tóth Árpád: Újév reggele

Véget ért a
Szilveszter-éji szender.
Felkelne az ember.
De nem mer.

Mert jön a kenetes
Basszusú szemetes.

És jön a gyászos
Szopránu gázos.

Jön a májfoltos
Sarki boltos.

Sőt, jön a bordó
Orrú levélhordó.

Jönni nem restel
Hajlongó testtel
Uram s parancsolóm:
A házmester.

Vele jön nyájas kibice,
A vice.

Jő és belém kiván sokat
A nő, aki rám mosogat.

Jön vidáman a szabószámla,
S arcáról a bőr le nem hámla.

Jön bús, fekete sál alatt
A temetési vállalat.

S jön az olcsóságmentes
Hentes.

És buékot nyihogat, ó,
Minden páholynyitogató.

Fiákeres és ószeres
Reámborulnak: ó, szeress!

És jön emez, és jön amaz,
És jön háromszor ugyanaz.

S jönnek tizezren.
S ájultan fekszem.

S tolongnak vadul
Az ágyam körül,
S direkt mind az én
Újévemnek örül.

Nyüzsögnek zsúfolt rendben
A széken, asztalon, kredencen
És a sézlongon.

És keresztül a sok tolongón

Hozzám jutni alig tuda
A guta.

Császár Ferenc: Búcsu az ó-évtől

Isten hozzád ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz – én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: „Adieu! a viszontlátásra.”

Jer, szeretném látni: van-e köny szemedben,
Az elválás búja ott ül-e pofádon,
Elszorúl-e szíved, remeg-e a kezed,
Midőn parolámat tenyeredbe vágom?

Hová is beszélek?!… könyűt, érző szívet
És részvevő lelket, ki keressen nálad?
Hisz oly érzéketlen, hideg a lelked is,
Mint aminő hideg jégcsapos szakálad!

Hej pedig oly forrón fogadtalak egykor,
Midőn ifjú arccal közeledtél felém;
De hisz az ekkor volt; most a csalódásnak
Vége: benned azt, mit kerestem, nem lelém!

Mosolygó szemeket véltem látni rajtad,
Melyekben ezer szép vágy és remény fénylett;
Ajkad boldogság és üdv hirdetője volt…
S íme, látom most, hogy mind hiú gőzzé lett!

A sok szép örömből, mit összeszorított
Markodban oly büszkén fitogtatva hoztál:
Nem tudom, másoknak adtál-e vagy sem? de
Nekem, vén cimbora, oly fukaran osztál!

Oh, mindez csak hagyján! Hanem a sebeket,
Miket gonosz ősöd a lelkemen vágott,
Azt hivém, hogy te majd meggyógyítod szépen,
S ezért elmondhatom egykor: „légy megáldott!”

De nem, de nem! egyet sem gyógyitottál meg;
Sőt újakat vágtál iszonyú karmoddal:
A bú és fájdalom, a kín és szenvedés
Bőszen rohantak rám kegyetlen hadokkal!

S mi megbocsáthatlan, legfőbb, szörnyű bűnöd:
Mégcsak feledni sem tanitottál te meg:
A csalódások és meghiúlt remények
Között a jövőben én még mindig hiszek!

Igy uj csalódásnak, újabb fájdalomnak
Magvát hagyod bennem, gonosz vén cimbora!
No de sebaj! csak menj te, Isten hírével:
Majd feltűn nyomodban az örömek kora.

Reményik Sándor: Szilveszter éjszaka

Sorok Szőcsné Szilágyi Piroska festményére
I. Halott a hóban

Ez az első vers a kép reprodukciója
szeretne lenni
Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.

Száz karácsonyfaláng libeg-lobog,
Mint a gyertyák a ravatal körül, –
A hóban elomolva egy halott.

Aki elomlott itt a hóba:
Az ifjú nő jött tavasz óta,
Jött nyári mezőn, őszi tarlón át, –
Amíg elomlott itt a hóba,
Mert a sorsa azt mondta: nincs tovább.

Arcán nagy béke, nagy ünnep honol,
Kékes derengés, utolsó mosoly,
Öröm, hogy itt ért véget.

De mellette már új kezdet nyüzsög,
Egy kis angyal, egy kis téli tücsök
Trilláz, hogy újra kezdődjék az élet.

2. A fenyves zúg

Az anya eddig hozta magzatát,
Itt szülte meg – és akkor belehalt;
Az öröklángok körülimbolyogják
A hómezőt, a roppant ravatalt.
Az öröklángok búsan imbolyognak,
A fenyvesekben tompán zúg a szél:
Porló szívekből nő fel a virág,
S halálforrásból merít, aki él.

3. Élet az életért

A jelen perc a jövendőnek ára,
És a jelent a mult fizette meg,
Elmult egy év, hagy jöhessen a másik.
És én hiába kérdem, hogy: minek?
Mikor az egyik élet fölneszel,
A másik élet elnémul s elül.
Milyen bölcsen is rendelték el ezt, –
S milyen kegyetlenül!

4. Kérdés az új esztendőhöz

Te kis Ámor, te trillázó tücsök,
Ugyan, hát nem szégyelled víg- magad?
E halnivágyó, komor, szűzi táj
Elnyeli felújjongó hangodat.
Hiszed, hogy különb lész a többinél?
Hiszed, hogy jobb, hogy igazabb leszel?
Látod, a komor fenyves nem hiszi:
Elnyeli hangodat és nem felel.

5. Terhelten

Nincsen menekvés, –
Te viszed tovább
Rózsás gyermek, a súlyt, és az igát,
A multak bűneit,
S az ősök bánatát,
A nyughatatlanságot.
Nincsen menekvés,
Válladon ül és legörnyeszt az átok.
Mert átok az, hogy előzőid voltak,
És átok az, hogy utánad is jönnek.
S hogy vége-hossza nincs a jajsírámnak,
S hogy vége-hossza nincs a könnyözönnek.
Nincs újrakezdés, csupán folytatás,
S a folytatásban örök-egy nyomor,
S mi másnak látszik lenni, az se más.
„Uj” esztendő, milyen gúny ez a szó,
Hisz nem hoz semmi újat,
Az örök Idő minden esztendővel,
Csak egyetlenegy sötét nótát huzat.
Amíg anyától ered a gyerek,
Egyik év a másik esztendőből:
A rózsaszál a beteg rózsatőből:
Addig nincsen menekvés.

6. Ex nihilo

Ó, Isten, teremts hát a semmiből
Új esztendőt nekünk,
Fehér lapot, hogy írjuk végre rá
Igaz történetünk’:
A szeretet s a jóság álmait.
Hogy akarhassuk, amit szeretünk
S váljék valóra, amit akarunk,
Ó, mert Uram, oly szánandók vagyunk.
Tépd el az okság zord láncolatát
Egy percre csak,
Ebből az egy csodából
Ki tudja, tán egy szebb világ fakad.
Teremts a Semmiből,
A szent és tiszta, örök Semmiből
Egy gyermeket, egy nem anyától lettet,
Egy rózsaszálat, nem tövön termettet,
Egy aranyalmát, nem ágról szakadtat,
Valami szentet, meg nem átkozottat,
Valami újat már, valami mást,
Csak állítsd meg e szörnyű folytatást.